Az első pillanattól kezdve mindenki csodálkozva nézett Marilyn Monroe és Arthur Miller különös kapcsolatára, senki nem értette, hogy az önfejű, magának való, visszahúzódó, a társagi életet megvető íróba miként szerethetett bele a hóbortosságáról híres nagyvilági színésznő. Bár kevesen jósoltak nagy jövőt a kapcsolatnak, ez a mindenki számára meghökkentő párosítás mégis jó ideig működött, bár kétségtelen, hogy Hollywood legfurcsább, legrejtélyesebb házassága volt az övék. A legtöbben még ma is kapcsolatuk egyik legtitokzatosabb részletére, Marilyn várandósságára kíváncsiak.
Marilyn Monroe-ból olyan vonzerő áradt, amit lehetetlen szavakkal leírni, tetten érni, megmagyarázni. Ráadásul ki is tudta aknázni ezt az adottságát. Élt, és visszaélt vele, csúcsra járatta, működtette, de közben arra vágyott, amit éppen az előzőek miatt nemigen kapott meg: tiszteletre, szakmai megbecsülésre, bensőséges családi örömökre.
A férfiak mindenhol rajongtak érte, megkapni, birtokolni akarták, és tekintélyes részüknek sikerült is. Aztán megjelent a színen egy különös figura, akibe a huszadik század szexszimbóluma fülig szerelmes lett. A csendes, magának való író ezzel a fura házassággal drámáinak fordulatait is jócskán felülmúlta. Arthur Miller, az amerikai drámairodalom óriása legalább olyan titokzatos és bonyolult figura, mint egykori felesége.
Boldognak ígérkező kapcsolatukat azonban súlyos tragédiák övezték.
Kapaszkodás
Amikor ők ketten találkoztak, Miller már Pulitzer-díjas, világhírű szerző volt, zárkózott, külsőre egyáltalán nem vonzó, hallgatag figura. Kivándorolt lengyel zsidó családba született New Yorkban, apja jómódú kereskedő volt, de a világválság idején tönkrement. Az addig kényelmesen élő fiúnak kenyeret kellett kihordania, hogy a család megéljen, egyetemi tandíjára is munkával kereste meg a pénzt. Bár első darabja csúnyán megbukott,
a másodikkal már sikert aratott.
A negyvenes években megírta talán legjobb drámáját, Az ügynök halálát, amely azóta is színészóriások jutalomjátéka. Miller először egyik évfolyamtársnőjét vette feleségül, két gyermeke kiskamasz volt, amikor elkezdődött románca a színésznővel.
Monroe ehhez képest egy idegileg labilis, később súlyos lelki beteggé váló nő törvénytelen gyermekeként született, apját nem ismerte, és - naplója tanúsága szerint - arról álmodozott, hogy ő valójában Clark Gable gyermeke. Anyjától, aki élete nagy részét pszichiátrián töltötte, sem stabilitást, sem szeretet nem kapott, az a rövid idő, amit olykor együtt töltöttek, csupán arra volt elég, hogy az anya elültesse lányában, a kis Norma Jeane Bakerben a filmvilág és a sztárok iránti múlhatatlan rajongást.
Amikor pedig anyja ideggyógyintézetbe került, megkezdődött a kislány valódi hányódása: nevelőszülők sokaságánál töltött rövidebb-hosszabb időt. Voltak olyan "apák", akik túlságosan is "törődtek vele", a csinos kislányt több alkalommal is szexuálisan zaklatták. Tizenegy évesen jegyezte fel először a naplójába, hogy
a nevelőapja megerőszakolta.
Tizenhat évesen férjhez ment egy szerelőhöz, majd amikor Jim bevonult a flottához, ő egy hadiüzemben kezdett dolgozni. Itt látta meg egy fotós, és felvételeket készített róla. Így lett modell, majd elkezdett filmezni. Hosszú ideig ostromolta Hollywood kapuját, míg bebocsátást nyert.
Nem kell szépíteni, a helyzet az, hogy a nőt, akit minden férfi szeretett volna megkapni, szinte mindenki meg is kapta, Monroe ugyanis minden gond nélkül adta oda magát bárkinek, és még csak nem is érdekből. Mivel kislány kora óta zaklatták a férfiak, ezért
nem tulajdonított különösebb jelentőséget a szexualitásnak.
Miller előtt még egyszer férjhez ment, méghozzá egy másik amerikai bálványhoz, a Yankees baseballcsapat sztárjához, Joe DiMaggióhoz, ám ez a szerelmi házasság is zátonyra futott, alig tíz hónap elteltével váltak el.
Ezt a veszteséget kiheverni ment Monroe New Yorkba, ahol Strasberg drámaiskolájában képezte magát, és eközben alakult ki lassan, szokatlanul lassan a kapcsolat Millerrel. Az önmagában folyamatosan bizonytalan nő megpróbálta új mederbe terelni karrierjét, tanult és olvasott, mindenáron igazi színésznővé akart válni, akinek nemcsak a testét, de a szakmai teljesítményét is csodálják.
Elkísérte Millert a Pillantás a hídról premierjére, nyilvánvalóan beleszeretett a magas, vékony, szemüveges férfiba. A közeli ismerősök számára nem volt kétséges, hogy mindkét fél szerelmes, mégis
kevesen jósoltak nagy jövőt a kapcsolatnak.
A színésznő biztonságot, erőt, melegséget várt, nem tudta, hogy az ész, az intellektus nem egyenlő ezekkel.
Miller egy tévényilatkozatban jelentette ki, hogy elveszi a sztárt, a színésznő is innen értesült a dologról. Polgári esküvőjüket, utána az egyházit is szűk körben tartották. Monroe felvette a zsidó vallást a férje kedvéért, majd kialakították közös otthonaikat: egy New York-i lakást és egy connecticuti házat. A színésznő ez idő tájt adott interjúi tele vannak kenyérsütési és vacsorakészítési tervekkel, mert
boldogtalan dívából boldog házitündérré, legfőképp pedig anyává szeretett volna válni.
Egyik sem sikerült neki. Bár - Miller szerint - az első két évük fantasztikus volt, kapcsolatuk később napról-napra ment tönkre.
Barátok és ellenségek
Házasságuk kezdeti krízisét Monroe gyakori hisztériás rohamai idézték elő. Miller képtelen volt feleségét a kudarctól való mély félelmétől, a kisebbségi érzéseitől és az elképesztő lámpalázától megszabadítani.
A nőt erős depresszió kínozta:
rendkívül magányosnak és meg nem értettnek érezte magát; erős bizonytalansága és dühkitörései egyre elviselhetetlenebbé váltak férje számára. Pszichoanalízisre kezdett járni, ám javulás nem volt tapasztalható, az orvosok csupán nyakló nélkül írták fel neki a nyugtatókat és az altatókat.
Úgy érezte, férje nem törődik eleget vele, az a kényszerképzet gyötörte, hogy Miller cserbenhagyta őt; sokkal több elismerést, szeretetet és együtt töltött időt akart kicsikarni a férfitól, így Miller elkísérte feleségét Londonba, ahol az asszony Laurence Olivier-vel forgatott romantikus vígjátékot. Az író szorongó alkatának jót tett, hogy az övé a világ legkívánatosabb asszonya, másfelől intellektuális lénye idegenkedett a sztárok közelségétől.
Sokak szerint az angol színészóriás és a szőke sztár között viszony alakult ki, bár Olivier lesújtóan nyilatkozott Monroe-ról, illetve a közös munkáról: “teljesen modortalan és udvariatlan lánynak” nevezte őt és azt mondta,
“sosem örültem ennyire egyetlen filmforgatás befejezésének sem, tíz évet öregedtem a forgatás alatt”.
Marilynnel ugyanis nemcsak a hétköznapok voltak idegőrlők, de a forgatás napjai is. Késéseivel bekerülhetett volna a Guinness-rekordok közé, ráadásul a sok ital és a gyógyszerek miatt elképesztően labilis volt. A szöveget vagy nem tanulta meg, vagy elfelejtette, ezzel az őrületbe kergette a stábot. Emellett
mániákusan rettegett attól, hogy a vásznon nem mutat majd tökéletesen:
egy ránc nem lehetett a ruháján, egy kócos tincs a hajában, vagy árnyék a bőrén.
Monroe jó darabig azt remélte, révbe ért Miller mellett. Meg azt, hogy végre teljesül az álma, és anya lesz. Férje fiát és lányát nagyon szerette, gyakran töltötték együtt az időt hétvégenként. Nagyon vágyott saját gyermekre, de hiába. Mikor először lett várandós, mindketten azt remélték, hogy a baba majd jó hatással lesz a házasságukra. Ám
Monroe elvetélt,
ráadásul több százan várták a kórház előtt, és fényképezőgépek kattintgatása közepette tolták be a hordágyát az autóba. Az asszony mély depresszióba zuhant, és még több gyógyszert szedett. Házasságuk krízise tovább mélyült.
Hogy enyhítse felesége fájdalmát, Miller rávette Monroe-t, hogy fogadja el a neki felkínált szerepet a Van, aki forrón szereti című, azóta klasszikussá lett vígjátékban, de a forgatáson megint ronggyá gyűrte mindenki idegeit. Tony Curtis tajtékozva nyilatkozott róla, de még
a visszafogott Jack Lemmon is kijelentette, hogy a jövőben nem kíván Monroe-val dolgozni.
A helyzet olyan súlyossá vált, hogy Marilyn következő filmjére (Szeressünk!) a stúdió nem talált férfi partnert. Még a béketűrő Gregory Peck is kihátrált az utolsó pillanatban. Miller ötlete volt, hogy szerződessék az Amerikában turnézó Yves Montand-t, aki szépséges és tehetséges feleségével érkezett az USA-ba. A két házaspár barátágot kötött, bár Monroe szomorúan nyugtázta, hogy Simone Signoret Oscar-díjat vehetett ár, míg ő folyamatosan harcol a szakmai elismerésért. És nincs olyan történet, amely ne így végződött volna Monroe körül: elcsábította Montand-t, amivel a férfi házasságán kisebb, a sajátján nagyobb léket ütött.
Monroe ekkor lett ismét várandós,
ám méhen kívüli terhessége miatt - kényszerű abortálás útján - újból elveszítette a gyermekét, amitől a szokásosnál is mélyebb depresszióba zuhant, így többet ivott, és a korábbinál is több gyógyszert kezdett szedni. A két ember egyre távolabb került egymástól: Monroe nem érezte az áhított támaszt férje részéről, Miller pedig nehezen tolerálta az asszony újabb hűtlenségét Montand-nal.
Végjáték mellékszálakkal
A Miller-Monroe házaspár ezután vágott bele közös vállalkozásába, egy Miller által írt történet filmre vitelébe. A Kallódó emberek súlyosabb mondanivalójú volt, mint Monroe eddigi filmeji, és nagy örömére gyerekkori bálványa, Clark Gable lett a partnere. Mindkettőjüknek ez lett az utolsó munkája.
Mikor a forgatás során Gable értesült róla, hogy hamarosan apa lesz, a gyermekre vágyó színésznő teljesen összeomlott. Miller vigasztalta, de már nem sok reménnyel. Amikor a forgatást is félbe kellett szakítani, mert Monroe-t gyógyszermérgezéssel elvonókúrára szállították, az író számára nyilvánvalóvá vált, hogy
halálosan boldogtalan, gyógyszerektől kóválygó felesége problémáin nem tud segíteni.
Bár a film végül elkészült, házasságuk romokban hevert. Hamarosan elváltak.
Ezen a forgatáson készült néhány legendás fotó Monroe-ról, ahogy önfeledten táncol egy fa alatt. A képeket az osztrák származású, gyönyörű és tehetséges, fiatal fotóslány, bizonyos Inge Morath készítette. Nem sokkal később ő lett Miller felesége, és az is maradt egészen haláláig. Inge Morath világhírű fotóművész lett, a róla elnevezett díjat ma is kiosztják kiemelkedően jó, harmincöt év alatti női fotósoknak.
Érdemes egy kis kitérővel az események elé vágni, mert Inge Morath révén egy új, érdekes részletet tudhatunk meg. Az író és Inge házasságából az esküvő után kilenc hónapra megszületett Rebecca, aki egyrészt készített egy nagyszerű dokumentumfilmet édesapjáról, másfelől megírta és megrendezte többek között a Pippa Lee négy élete című filmet, de amiről kevesen tudnak: ő lett a zseniális Daniel Day-Lewis felesége.
A színész jó viszonyban volt apósával, ő vette rá, hogy látogassa meg csecsemőkorában intézetbe adott fiát. Millernek és Morathnak ugyanis Rebecca után egy Down-szindrómás kisfiuk született, és hiába tiltakozott az asszony,
az író intézetbe adta a gyereket.
Nem látogatta, nem beszélt róla, életrajzi művében sem említette. Ám Inge és Rebecca tartották a kapcsolatot a fiúval, sőt a színész Daniel Day-Lewis is. Végül Miller a végrendeletében rendezete a dolgot, sajátos módon: mind a négy gyermekére egyenlő arányban hagyta a vagyonát.
Miller a színésznő halála után két évvel írta meg a Bűnbeesés után című, nyilvánvalóan kettőjük kapcsolatáról szóló darabját. Sokan felháborodtak, Maggie alakjának megformálását kegyeletsértésnek tartották, pedig az író önmagával sem bánt kesztyűs kézzel. Önzőnek, hidegnek írta le magát, amilyen valószínűleg volt is.
Monroe halálának körülményei ma is foglalkoztatják a közvéleményt.
Egyre többen vallják, hogy nem is öngyilkos lett, inkább a Kennedy klán végzett vele, mert viszonya volt az elnökkel, majd Robert Kennedyvel, és túl kényelmetlenné vált a hatalom számára. Érvek mindkét változat mellett bőségesen felsorakoztathatók, de a lényegen nem sokat változtatnak. 1962 augusztusában egy olyan harminchat éves világsztár halt meg magányosan és boldogtalanul, akit sokan imádtak, de csak kevesen tudtak szeretni.